Tudtam.Tudtam már a legelején,
hogy nem lesz pont annak
a csodálatos mondatnak végén.
Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen,
és hogy ott kell hagynom mindenkit,
nem szabad megtörténjen
Annyiszor azt kívántam...bárcsak
hogy miért pont ők...BÁRcsak,
Megint baj lesz...BÁRCSAK!
Látni akarom a történetüket,
tudni akarom,mi lesz velük?
Vajon leszidják majd fejüket?
Biztos.És én tudom,hogy mindezt nem láthatom.
Saját hibámbóé nem tudom mi lesz velük egy év múlva,
de szeretném látni.
És ha meg lenne hozzá a hatalom..
De nem lehet.Így születtem,
ezt a dolgot nem lehet elnyomni,
és nem lehet visszavonni,amivé lettem.
Most végre azt csinálhatom,
amit mindíg szerettem volna,
de egyre bomlok, mint az atom.
Mennyire keserűséges dicsőség ez!
Hogy azt kívánom,hogy
ne kelljen átélnem ezt.
Ez az elég lehangoló vers akkor született,amikor nemrégiben eltörtem a kisujjam,amit műtöttek,és felmerült az a gondolat a családban,hogy sulit váltok,és azt az osztályt, ami kevés idő alatt annyira a szívemhez nőtt ott kell (lehet) hagyjam.Ezeket a hihetetlen érzéeket fejezi ki ez a vers.
